Friedrich Nietzsche (1844-1900)

Egyetemi tanár, filozófus, költő, zeneszerző

Apja evangélikus lelkész volt, anyja felmenői is lelkészek voltak, őt magát is lelkésznek szánták. Nietzsche öt éves volt, amikor meghalt az apja, akitől gyenge látását és idegrendszerét örökölte. Ezután négy nő – anyja, két évvel fiatalabb húga, és két nagynénje – vette körül, és egy nagyon erősen, valószínűleg fojtogatóan vallásos légkör, amelyből már fiatalon a görög kultúra és a zene iránti rajongása révén kereste a kiutat.

1858-ban, 14 évesen elnyert egy ösztöndíjat Pfortába, a jó nevű bentlakásos iskolába, ahol kiváló klasszikus képzést kapott és megismerkedett Wagner zenéjével. Bonni, majd Lipcsei egyetemi tanulmányok után 25 évesen kinevezték a baseli egyetem klasszika-filológia professzorává, és személyesen is megismerkedett a rajongott Wagnerrel, akinek Luzern melletti házában három éven át rendszeresen vendégeskedett.

Úgy tűnt, fényes karrier áll előtte, ám ekkor megjelent első könyve, A tragédia születése, amelyről a klasszika-filológia későbbi pápája, Wilamowitz-Moellendorff olyan megsemmisítő kritikát írt, hogy Nietzsche elveszítette szakmai hitelét, és lassan a tanítványok is eltünedeztek az előadásairól. Nietzsche végül maga kérte elbocsátását az egyetemről, és tizenöt éven át német, olasz, francia városok között vándorolt, miközben egészségi állapota folyton romlott, hol szemgyulladás, hol több napig tartó migrén kínozta.

Bár voltak fontos barátságai, alapvetően a magányt kereste, mert attól tartott, hogy az emberi kapcsolatok elvonnák a figyelmét a munkájától. Egyetlen fontos szerelemről tudunk az életében. Lou Andreas-Salomével barátja, Paul Ree ismertette meg. Ree és Nietzsche is megkérték a szabad szellemű lány kezét, aki azonban mindkettejüket elutasította

Miután nem csak Schopenhauertől, de az egész metafizikai hagyománytól eltávolodott, az értékek átértékelését tűzte ki célul maga elé. Túl akart jutni jón és rosszon, le akarta leplezni a morált, amelyet életellenességgel vádolt, és meg akarta haladni a nihilizmust, amely szükségszerű következménye a középszerűségnek. Nem igaz, állítja Nietzsche, hogy a morális értékek adnak értelmet az ember életének. A morál éppen arra való, hogy elleplezze a tragikus tényt, hogy valójában nem is élünk.

Nietzsche zseniálisan éles szemű pszichológus volt, sok tekintetben Freud előfutára. Tisztában volt vele, hogy az ember életét sokkal inkább a tudattalan impulzusok vezérlik, mintsem a tudatos döntések és belátások.

Nem félt megkérdőjelezni azokat az eszméket és ideálokat, amelyekhez az emberiség évszázadok óta igyekszik igazodni.

Így lett belőle antimoralista, antidemokratikus, antiintellektuális és kereszténységellenes gondolkodó, ami sokak számára annyira ijesztően és felháborítóan hangzik, hogy meg sem próbálják megérteni, mit is akart a német gondolkodó mondani. Hogy egy kis kóstolót kapjunk a nietzschei világlátásból, vegyük sorra néhány közismert, gyakran félreértelmezett tételét:

Nietzsche szerint az ember abban az állapotában, ahogy mi ismerjük, még nincs kész. Átmeneti lény, egy lehetőség, amely nem biztos, hogy meg fog valósulni. Az „über” tehát nem hierarchikusan értendő, nem azt jelenti, hogy a többi ember fölött áll, hanem hogy önmagát meghaladja, önmagán felülkerekedik. Az übermensch az emberi létezés más minősége. Olyan ember, aki nem fél az élettől, hanem meri azt intenzíven megélni. Aki nem degradálja a földi létet, és nem helyez minden értéket egy másik, elképzelt világba. Az embert meghaladó ember amor fati, a sors szerelmese, mert mindenre igent tud mondani, amit az élet kínál.

Istenről

A vidám tudományban egy őrült kiabálja a kezdetben nevető, majd elnémuló járókelőknek, hogy „Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt!”. A Zarathustrában pedig ez hangzik el: „Így szólott hozzám egykor az ördög: ’Megvan a maga pokla Istennek is – az emberszeretete’. Nemrégiben pedig azt mondta nékem: ’Isten halott; belehalt részvétébe az ember iránt.’” Nietzsche kéziratai között olyan variáció is létezik, amely szerint Isten saját magát ölte meg, mert nem bírta elviselni az emberi ocsmányságot. Akár így, akár úgy, Isten halála Nietzsche számára egy új korszak kezdetét jelenti,

új lehetőséget az ember számára, hogy ne a feje fölött uralkodó hatalomtól való rettegés irányítsa az életét, hanem az élet szeretete és akarása.

A nihilizmusról

Nietzsche szerint az európai kultúra kétszeresen is nihilista. Egyrészt a keresztény morál az életellenességen alapul, egyetlen célja az emberi természet, az ösztönök elfojtása, amiért cserébe gigantikus bűntudatot növeszt az emberekben, ugyanakkor a hagyományos értékrend elvesztése, a zsidó-keresztény Isten halála is nihilizmushoz vezet.

Az Isten és túlvilág nélkül maradt ember nem képes élni a felkínált szabadsággal, nem tud a maga számára értékeket teremteni. „…az ember inkább a semmit akarja, minthogy ne akarjon semmit” – mondja Nietzsche. A nihilizmust csak akkor tudjuk felszámolni, ha végre nem kívülről várjuk az irányítást, hanem képesek leszünk belső iránytűnk szerint cselekedni.

A morálról

Nietzsche rabszolgamorálnak nevezi jó és rossz hagyományos megkülönböztetését. Azt mondja, a tömegnek, a nyájnak van szüksége erre, amely nem képes önállóan döntést hozni, és döntéseiért felelősséget vállalni, és ezért szívesebben rendeli alá magát felülről meghatározott törvényeknek, előírásoknak.

A középszer szabályok és ítélkezés után kiált, a szabad szellemű ember azonban minden pillanatban maga dönt jóról és rosszról, mert bízik a saját ítélőképességében, és meri vállalni a felelősséget a cselekedeteiért.

A rabszolgamorál követőit a félelem mozgatja. Minden törekvésük arra irányul, hogy elkerüljék a földi vagy túlvilági büntetést. A magasabb rendű morál követői nem félnek. Számukra az élet próbatételek sorozata, amelyekbe bátran belevetik magukat, hiszen csak így tudhatják meg, kik ők, és mennyit érnek.